A Transpack Csomagolási, anyagmozgatási, logisztikai szaklapban megjelent cikkeink I.
A 2015 XIV évf 5. számban megjelent bevezető cikkünkben szó volt az RFID lényegéről, múltjáról ,fejlődési, elterjedési üteméről. Ez a cikk az alkalmazási területekre kíván bevezetni.
Minden RFID jelölő (más néven transzponder, tag, címke, matrica) egy egyedi azonosítóval képviseli a jelölt egyedi objektumot. Vagyis lényeges különbség a vonalkódhoz képest, hogy nem típust, fajtát valamely csoportot jelöl, hanem egyedi entitást, tárgyat. Minden RFID jelölő rendelkezik egy alkalmasan nagy adatterülettel egy egyedi azonosító tárolására.
Típustól és gyártótól függően ezt az azonosító számot már a gyártás folyamán beírják átírható, vagy nem átírható módon. Így használhatjuk az eredeti gyári kódot, vagy magunknak kell egy alkalmas, többnyire beszélő, kódot, kód rendszert kialakítani. Ebben az esetben tanácsos a GS1 által, a vonalkódokhoz hasonlóan, rendszerbe foglalt kódokat alkalmazni http://www.gs1.org/epc-rfid , így elvárható, hogy egy logisztikai folyamatban más felhasználó is könnyen „megérti” a kódot. A jelölőkben típustól és gyártótól függően, de minden esetben, alkalmas méretű memória területet biztosított a gyártó az ismétlődésmentes egyediazonosító rögzítésre. Amit természetesen pontosan megfogalmazott ISO szabványok szabályoznak.
Egy példa az egyik leggyakrabban alkalmazott, UHF EPC Gen2 jelölő memória kiosztására.
(https://docbox.etsi.org/erm/open/rfidworkshop200802/rfid03_17.doc)
A felhasználó által írható memória területek akár 100 000 alkalommal is felülírhatók, de védhetők jelszóval részben és egészben, illetve módosíthatatlanná tehetők, a felhasználó döntése szerint. Az opcionális memória területet, saját elhatározunk alapján, használhatjuk további információk tárolására. A tendencia az, hogy ez az opcionális (user) memória többnyire nem kerül használatra, mivel ezen, például a folyamat során, változó információkat inkább egy bármikor és felhőkön keresztül bárhol hozzáférhető, adatbázisban érdemes tárolni. A gyártók is ebbe az irányba haladnak. Természetesen van kivétel, például a repülőgépipar, ahol a gyártási és karbantartási adatokat a tagen tárolják, emiatt elengedhetetlen az akár több kilobájt méretű memória , illetve a szenzorral rendelkező jelölők, melyek működésük során erre a memóriaterületre mentik el a mért adatokat és kapcsolódó információkat. A szenzoros, elemmel ellátott passzív, BAP (Battery Assisted Passive) jelölőkről a következő cikkben mutatunk be majd példát.
A teljesség igénye nélkül néhány szó az említett és leggyakrabban használt RFID fajtákról és az ISO 18000 egységes keretbe foglalt szabványokról. https://en.wikipedia.org/wiki/ISO/IEC_18000 A piaci statisztikák alapján legnagyobb mennyiségben használt, passzív UHF rendszerek régiónként eltérő, de összességében a 860 MHz – 960 MHz frekvencia tartományban működnek. A rádiós interfészt az ISO/IEC 18000-63, illetve az EPC global EPC Class 1 Generation2 szabvány definiálja. A tagek működésének alapja az elektromágneses sugárzás. Jellemőzűk a nagy, akár 10 méter fölötti olvasási távolság, nagy olvasási sebesség (akár 1 000 leolvasás/másodperc). Az tagek működését jelentősen befolyásolja az őket körülvevő környezet különösen a fémfelületek illetve víz alapú folyadékok.
Egy másik, gyakran használt RFID típus a passzív HF. Az ISO/IEC 18000-3, ISO/IEC15693 és ISO/IEC14443 szabványok által jellemzett, 13,56MHz-es középfrekvencián, mágneses indukció elvén működő RFID. Olvasási távolsága jellemzően pár cm-től 50 cm-ig terjed, de akár 1,5 méter is megvalósítható, megfelelően nagy mérető tagek és antennák esetén. Jól behatárolható fizikai olvasási terület jellemzi, vizes alapú folyadékok kevéssé, a fémes környezet erősen befolyásolják. Maximális olvasási sebesség a tag által támogatott rádiós szabványtól függően 50-1000 jelölő/másodperc, de jellemző alkalmazása az egyenkénti azonosítás: fizető kártya, jogosultsági kártya. Működést tekintve ebbe a csoportba tartoznak a manapság gyorsan terjedő NFC (Near Field Communication) alkalmazások is.